Hát ez a nap is eljött. Most, pár hónappal az egyéves évfordulónk után, végre elkészült a weboldalunk – egy újabb mérföldkő, ha úgy tetszik, digitális lenyomat arról, hogy létezünk.
A közösségi oldalakon már meséltem arról, hogyan született a Műhely, de úgy éreztem, ez a blog nem lenne teljes, ha nem osztanám meg itt is a történetét. Nem mintha lenne benne bármi rendkívüli, nekem – és talán mondhatom, hogy nekünk – mégis fontos. Hiszek benne, hogy aki úgy lép be hozzánk, hogy ismeri ezt, nemcsak bérelhető szobákat, de valamiféle ideológiai, lélektani, ha úgy tetszik, spirituális értéket is talál itt.

Takács Dalma vagyok, művészetterapeuta és újságíró. Korábban pop-up jelleggel, különböző helyszíneken tartottam workshopokat és csoportokat, és őszintén szólva sosem foglalkoztatott a saját hely gondolata. Aztán az élet úgy hozta, hogy egyszer csak mégis az Almássy tér 17-es szám előtt találtam magam, egy kulcscsomóval a kezemben.
A Műhely megnyitását sajnos egy családi veszteség katalizálta. Három évvel ezelőtt elvesztettem a nagyszüleimet, akik, noha benne voltak a korban, valamiért mégis örökéletűnek tűntek. Marika mama maga volt a nagybetűs vitalitás – tudjátok, az az alkat, aki minden vasárnap egy lakodalomra elegendő ebédet főz, és hetvenhét évesen is tíz perc alatt varr meg egy komplett nyári garnitúrát –, a szíve mégis elfáradt. Lajos papa már régóta lassabb volt, de őt a hiány vitte el: Mama halálhíre után közölte, hogy így neki sincs maradása.
Aki gyászolt már, pontosan tudja, mennyi arca van egy veszteségnek. Ott a bénultság, a fájdalom, a harag, de mellettük gyorsan megjelenik a hála is, amiért ilyen sok évet tölthettünk együtt, és ennyi mindent kaphattam tőlük. A mamám tanított meg varrni, kukoricacsuhéj-babát készíteni, bocsánatot kérni, linzertésztát gyúrni, feltétel nélkül szeretni, és a papámtól tudtam meg, hogy érdemes nekiállni a fáramászásnak, és milyen a biztonságot adó csend. Talán egy részük feleseges skillnek tűnik, de az információs társadalom és online világ korában egyre jobban látjuk: nagyon is fontos dolgok ezek.

Egy gyászfolyamat során baromi megterhelő hagyatékkal foglalkozni, de egy ponton elkerülhetetlen. Amikor felmerült a kérdés, hogy mi legyen a lakásuk sorsa, mintha mindig is meglett volna a terv. Apám az első perctől kezdve lemondott róla a javamra, és teljes mellszélességgel állt az ötletem mellé: mindketten szerettük volna, ha a nagyszüleim hagyatéka továbbörökítheti és terjesztheti mindazt a világban, amit Mama és Papa ránk hagyott.
Az Almássy téri Műhelyben ugyanaz folytatódik, ami a ’40-es évek Bárdudvarnokán elkezdődött.
A mi szakembereink is a tudásmegosztásban hisznek, csak épp nem recepteket cserélgetnek, hanem önismereti eszközöket adnak a kliensek kezébe. A mi szakembereink is a személyességet preferálják, csak mi nem aratás közben beszélgetünk, hanem Műhelytalálkozókon és szakmai napokon vitatjuk meg a dilemmáinkat.
A mi szakembereink is hisznek abban, hogy a kétkezi tevékenységekre szükség van – csak mi nem terítőt hímzünk, hanem kollázsolunk, jógázunk, zenélünk. És abban is mind biztosak vagyunk, hogy a közösségeket összeragasztani, nem pedig széthúzni kell – éppen ezért folyamatosan keressük az együttműködés útjait.

Ahogy ebből már sejthető:
a Műhelyben nemcsak bérleti lehetőséget kínálunk, de közösségként is működünk, jelenleg körülbelül tizenöt tag együttes munkájával.
Célunkul tűztük ki, hogy – a névhez igazodva – egy megtartó közeget hozzunk létre, aminek alappillére a biztonságos légkör és a transzparens szakmai nívó, ami tudományosan megalapozott módszerekre épít, és amiben ismertek a kompetenciahatárok. Hiszünk benne, hogy a mentális egészség nem privilégium, hanem alapjog kellene, hogy legyen – ezért ingyenes nyílt napokra és támogatói eseményekre is várjuk azt, aki érdeklődik a módszereink iránt.
A csapatunk látszólag eklektikus – hisz egyaránt megfér benne a pszichológus és a tetováló –, de a belső magot jelentő közös értékrend mégsem teremt a Műhelyben disszonanciát. Mindenkit szeretettel várunk – akár résztvevőként, akár bérlőként –, aki magáénak érzi a támogatáson, együttműködésen, kreativitáson keresztül megvalósuló partnerséget, hisz több a közös bennünk, mint ami elválaszt.






