Megtalálni a megfelelő segítő szakembert nem egyszerű feladat. Ahhoz, hogy valaki mellett biztonságban érezzük magukat, elköteleződjünk és fejlődjünk, rengeteg tényező együttállása kell: ilyen például a számunkra megfelelő módszer megtalálása, és a pszichológus személyisége is. Éppen ezért úgy döntöttünk, bemutatjuk Nektek a nálunk praktizáló szakembereket – nem csak szakmailag, de emberileg is – hisz sokszor épp egy gondolat, egy mottó, egy preferencia segíthet abban, hogy megérezzük, kivel klappolunk igazán.
Turchányi Zsófi nem pszichológus, nem coach és nem művészetterapeuta. Ő egy egészen más típusú színt és hangulatot hoz a Műhely életébe: tánc- és képzőművészként a művészeti ágak átjárhatóságát kutatja, miközben improvizatív rave óráival szabadítja fel a gyakorlói legbensőbb ösztöneit. Ha szívesen táncolnál nála, ITT tudod felkeresni.
Hogyan találtál rá a hivatásodra? Milyen élmény vagy történet erősítette meg benned, hogy ez az utad?
Azért kötöttem ki a komplex művészetpedagógiánál és az improvizáció szereteténél, mert hiszek abban, hogy nem elválaszthatók egymástól a különböző alkotási formák, és kurzusaimon igyekszem összetett élményt nyújtani. A tanítás azóta vonz, hogy gimnazista koromban senkitől nem érkezett olyan megértés, mint néhány tanáromtól, akik fiatalon, vagy talán később is, hasonló válságokkal küzdöttek, mint én. Egyszer, azt reméltem, hogy én lehetek az valaki számára, aki ilyen megnyugtató és inspiratív mondatokkal szolgálhat.
Mi számodra a leginspirálóbb a munkádban?
Az állandó változás, és hogy az intuíció győzedelmeskedik a műveltség és a stressz, a görcsös készülődés felett.
Mit jelent számodra az, hogy „biztonságos tér”?
Ahol vállalhatom a hibáimat, ahol magam felett sem kell ítélkeznem, ahol megoszthatok magamból bármit, ami jól esik, és úgy érzem, rendben vagyok.
Mi az az első dolog, amit szeretnéd, hogy tudjanak rólad a táncosaid?
Hogy bár fiatal vagyok, de lelkes, figyelmes, és ha a csoporttagjaimról van szó, velük egyenlő.
Mi segít neked feltöltődni?
A kurzusok után folytatott beszélgetések, mert nagy szükségem van a visszajelzésre. Ha ez pozitív, akkor erősnek érzem magam. Ugyanakkor, a saját alkotómunkám során engem érő természetes flow élményt sem lehet figyelmen kívül hagyni, melynek szinte függője vagyok.
Van-e egy könyv, film, zene vagy műalkotás, ami nagy hatást gyakorolt rád, és szívesen megosztanád a világgal?
Jon Hopkins és a Kiasmos zenéje alapozta meg a kísérletiesebb, elektronikus zenéhez való hozzáállásomat.
Nem tartom magam kifejezetten spirituális alkatnak, de minden olyan film és könyv, vagy műalkotás, ami arról szól, hogy az emberlét igenis kötődik a felfoghatón túlihoz, és az alkotás, a rutin elengedése ehhez közelebb sodor minket, meghatározó volt számomra.
Talán érdemes vegyítenünk Dürer Melankólia c. metszetét vagy Caspar David Friedrich romantikus képeit, de a Szamothrakéi Niké szobor szabadságérzetét ezzel a kissé borongós vizuális világgal ahhoz, hogy eljussunk a művészetek iránt érzett szeretetem gyökereihez. Ugyanakkor vonzódom a klasszikus zenéhez is, gyerekkoromban az édesapám tudtom nélkül adagolta a zenetörténelmet, és Schubert Halál és a lánykája, vagy a Beethoven Toccata és Fugája nélkül nehéz lenne elképzelnem a mindennapjaimat.
Mi az a mondat vagy gondolat, ami gyakran elkísér?
“A lemondás a tagadás legméltóbb ellenfele” (titok)
“A művészet használati értéke annak haszontalanságában rejlik” (Tim Ingold)
“Néha, reggeli előtt hét képtelenség is eszembe jut” (Lewis Carroll)
Mit jelent számodra a „jó segítő kapcsolat”?
A jó segítő nem húz ki a vízből, csak visz neked egy úszógumit, hogy a felszínen maradj, míg rádöbbensz a legmegfelelőbb kijutási módra egyedül.
Mit tartasz a legnagyobb tévhitnek a munkáddal kapcsolatban?
Azt hiszik, hogy művészetterapeutikus, amivel foglalkozom, pedig a konkrét tánckurzusaim semmi egyébről nem szólnak, csak a felszabadulásról, ami a fizikai mellett pszichológiai hatással is van a résztvevőkre, illetve rám is. Ám nem célom, és nem is lehet célom, hogy átvezessem őket egy válsághelyzeten, hiszen erre nem vagyok képesítve.
Az óráimmal ugyanazt a célt szolgálom, mintha elmennének egy számukra kedves szórakozóhelyre, csak közben megfeledkezhetnek a magukról alkotott mindennapi képről, vagy fejlesztgethetik azt.
Van-e kedvenc rituáléd a mindennapokban?
Majdnem minden reggel van egy szám a fejemben. Azt bizony azonnal be kell kapcsolnom, amíg lefő a kávém. Ha elég jó kis napom van, akkor a zenére táncolok is, eljátszom, hogy én éneklem, és még pizsamában körbeszambázom a lakást, mintha egy színpadon lennék.
Mit tanultál leginkább a tanulóidtól?
Hogy nem baj lassabban haladni, és hogy minél kevesebbet “faggatom őket”, annál könnyebben megnyílnak. Akár bizonyos állatok, akik azok iránt érdeklődnek, aki nem “zavarja” őket.
Miben változtatott meg téged a saját szakmai utad?
Korábban komoly testképzavarral küzdöttem és a pánikbetegségem, valamint a neurodiverzitás elválasztott a világtól, de mióta megtudtam, hogy ebből lehet értéket kovácsolni, és adni, és együttérezni, felszabadultam és közelebb kerültem önmagamhoz. Elég jóban vagyunk.
Kik a te valódi, hétköznapi hőseid, példaképeid?
A családom tagjai mind nagyon különböznek tőlem és egymástól, ám mindegyiküktől sokat tanultam. A sebész édesapám, aki igazából az egyik legelvarázsoltabb ember, akit ismerek, a legrizikósabb vallomásaimat is meghallgatta. Az édesanyám, bár nem lépett művészeti utakra, megmutatta, milyen, ha mindenben bimbózik a lehetőség és a kreativitás. Az egyik testvérem pedig, a bátyám, el tudott rugaszkodni a konvencióktól, az elvárásoktól, és már gyerekkorom óta láttam, hogy mennyi baráttal, szeretettel veszi körül magát, ahelyett, hogy a karrierét kergetné. A barátaim pedig mind olyan akadályokat ugrottak meg, és úgy építették fel a saját életüket, melyre kevés példát láttam. Az ő erejükből bármikor meríthetek, és ez kölcsönös.
Szerinted mitől lesz igazán hiteles egy szakember?
Ha nem próbál több lenni önmagánál, ha beismeri, hogy az ismereteit részben ő is elsajátította csak valahonnan. Ha nem tűnik mindentudónak, viszont keresi a lehetőséget számára ismeretlen terepen is.
Mi a mottód?
Annyit kapunk, amennyivel meg tudunk küzdeni.
Ha egyetlen mondatot adnál útravalóul valakinek, aki most találkozik veled először, mi lenne az?
“Éld az életet, amit elképzeltél magadnak.”
