Legyél önmagad! De közben legyél sikeres, tudatos, független, vonzó, érzelmileg érett, és persze ne felejts el megfelelni a családod elvárásainak sem. Ismerős? Miközben soha nem volt ennyi lehetőségünk arra, hogy szabadon alakítsuk az identitásunkat, talán soha nem találkoztunk ennyi, gyakran egymásnak ellentmondó elvárással sem. De hogyan találjuk meg ebben a sokféleségben, hogy kik is vagyunk valójában? Gyarmati Zea pszichológus írása.
Milyennek is kellene lennem?
A kulturális globalizációnak köszönhetően ma már a nap szinte minden percében különböző kulturális hatások érnek minket. A közösségi médián, filmeken, zenéken, külföldön élő barátokon vagy éppen a nemzetközi kapcsolatainkon keresztül olyan életmódokkal, értékekkel és lehetőségekkel találkozunk, amelyek korábban talán elérhetetlenek lettek volna számunkra.
Ezekből látszólag szabadon „rakhatjuk össze magunkat”. Csakhogy közben ott van a családi hátterünk, a neveltetésünk, a környezetünk és mindaz, amit gyerekkorunk óta megtanultunk arról, hogyan kellene élnünk.
Ráadásul nem csupán az öltözködési stílusunkat vagy a zenei ízlésünket alakítják ezek a hatások.
A közvetlen és közvetett kulturális környezetünk abba is beleszól, hogy mit gondolunk a sikerről, a párkapcsolatokról, a női és férfi szerepekről, a családról vagy a karrierről. Végső soron pedig abba, hogy kik vagyunk, mennyit érünk, és milyennek kellene lennünk ahhoz, hogy mások elfogadjanak.
De mi történik, ha ezek az elvárások egymásnak is ellentmondanak?
„Nem vagyok elég jó” – egy több mint százéves felismerés
A pszichológia egyik több mint százéves irányzata, Alfred Adler individuálpszichológiája meglepően aktuális kapaszkodót kínál a kérdés megértéséhez.
Adler szerint mindannyian megtapasztaljuk a kisebbértékűség érzését, hiszen gyerekként szó szerint kisebbek, gyengébbek és kiszolgáltatottabbak vagyunk a körülöttünk élő felnőtteknél. Ez az élmény természetes része a fejlődésnek: arra ösztönöz bennünket, hogy tanuljunk, fejlődjünk, és egyre önállóbbá váljunk.
A probléma akkor kezdődhet, ha a kisebbértékűség érzése tartós meggyőződéssé alakul: „Nem vagyok elég jó.”
Adler ezért hangsúlyozta a bátorító nevelés jelentőségét, amely segíthet abban, hogy a gyerekek a hiányosságaikat ne saját értéktelenségük bizonyítékaként éljék meg.
Ha azonban a kisebbértékűség érzése meghatározóvá válik, életünk jelentős részét az ellenkezőjének bizonyításával tölthetjük. Ez a sokak számára ismerős kisebbrendűségi komplexus egyik lehetséges megnyilvánulása, amely a hétköznapokban gyakran jóval árnyaltabb formában jelenik meg, mint gondolnánk.
Például ilyen belső szabályok mentén:
- „Ha nem hibázom, nem lehet bennem csalódni.”
- „Ha mindig erős vagyok, senki nem veszi észre, mennyire bizonytalan vagyok.”
- „Ha elég sikeres leszek, végre értékesnek fognak látni.”
- „Ha megfelelek mások elvárásainak, végre úgy érzem majd, hogy közéjük tartozom.”
Ezek a meggyőződések akár komoly teljesítményekre is ösztönözhetnek bennünket. Csakhogy közben észrevétlenül kialakulhat egy olyan életmód, amelyben már nem azért törekszünk valamire, mert valóban fontos számunkra, hanem azért, mert félünk attól, mit jelentene, ha nem sikerülne elérnünk.
Amikor egyszerre több világ elvárásainak próbálunk megfelelni
A mai kulturális környezet tovább bonyolítja ezt a folyamatot, hiszen gyakran egyszerre több, egymásnak ellentmondó értékrendszerben próbálunk eligazodni.
Előfordulhat például, hogy valaki olyan családban nő fel, ahol a biztos munka, a kiszámítható élet és a családalapítás jelenti a sikert, miközben a kortárs közegében az önmegvalósítás, a szabadság és a világ felfedezése számít értéknek. Vagy otthon azt tanulta, hogy egy férfinak mindig erősnek kell lennie, miközben más közösségekben éppen az érzelmi nyitottságot és a sérülékenység felvállalását tartják fontosnak.
Különösen összetett lehet ez azok számára, akik családi hátterük, származásuk, megjelenésük vagy identitásuk miatt gyerekkoruktól kezdve megtapasztalták a másság érzését.
Fontos azonban, hogy másnak lenni nem ugyanaz, mint kevesebbnek lenni. A kisebbértékűség érzése akkor alakulhat ki, amikor a különbözőségünket úgy kezdjük értelmezni, hogy „velem valami nincs rendben”.
Ebből pedig könnyen megszülethet egy újabb belső szabály: „Ha elég jó leszek, talán nem leszek más.”
Ez a meggyőződés állhat például a túlzott teljesítménykényszer, a perfekcionizmus vagy az állandó önellenőrzés hátterében. Valaki rengeteg energiát fordíthat arra, hogy magabiztosnak, sikeresnek és erősnek látsszon, miközben bizonytalanságait és sérülékenységét gondosan elrejti mások elől.
És itt egy különös ellentmondásba ütközhetünk.
Amikor a megfelelési vágy éppen a kapcsolódás útjába áll
Gondoljunk bele: ha folyamatosan arra figyelünk, hogy mások milyennek látnak bennünket, mennyire tudunk közben valóban jelen lenni egy kapcsolatban?
Minél inkább elrejtjük azokat a részeinket, amelyekről azt gondoljuk, hogy mások nem fogadnák el, annál nehezebbé válhat az őszinte kapcsolódás. Hiszen ha csak a gondosan felépített, mások számára elfogadhatónak vélt énünket mutatjuk, sosem tapasztalhatjuk meg igazán, hogy a bizonytalanabb, tökéletlenebb oldalainkkal együtt is szerethetők vagyunk.
Így az elfogadás és a valahová tartozás iránti vágyból kialakított viselkedésünk paradox módon éppen magányossághoz vezethet.
Adler pszichológiájában ezért a kisebbértékűség mellett a közösségérzés is központi fogalom. Az egészséges fejlődés nem pusztán arról szól, hogy egyre sikeresebbé, erősebbé vagy különlegesebbé váljunk, hanem arról is, hogy képesek legyünk együttműködni, kapcsolódni, és önmagunkat egy nagyobb közösség értékes tagjaként megélni.
Ez pedig különösen fontos kérdés egy olyan világban, ahol nap mint nap offline és online közösségek tucatjai között navigálunk, amelyek mind mást üzenhetnek arról, milyennek kellene lennünk.
Hogyan találhatunk vissza az önazonosságunkhoz?
Hogyan építhetjük be a sokféle kulturális hatást az életünkbe úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? Hogyan tudunk fejlődni anélkül, hogy folyamatosan bizonyítanunk kellene az értékességünket? És hogyan kapcsolódhatunk másokhoz úgy, hogy közben a saját különbözőségünket sem kell elrejtenünk?
Az individuálpszichológiai tanácsadás éppen ezeknek a kérdéseknek a megértéséhez kínál eszközöket.
A közös munka során nemcsak azt vizsgáljuk, hogy mi történt velünk gyerekkorunkban, hanem azt is, milyen következtetéseket vontunk le a tapasztalatainkból önmagunkról, másokról és a világról.
Milyen kimondatlan szabályok mentén éljük az életünket? Mihez mérjük az értékességünket? Kinek szeretnénk bizonyítani? Milyennek gondoljuk, hogy lennünk kell ahhoz, hogy elfogadhatók legyünk?
Az adleri szemlélet egyik legfontosabb gondolata, hogy nem csupán a múltunk és a környezetünk passzív következményei vagyunk. Aktívan értelmezzük a tapasztalatainkat, és lehetőségünk van újragondolni azokat a meggyőződéseket, amelyek korábban segítettek eligazodni a világban, ma viszont már korlátozhatnak bennünket.
Ha magadra ismertél a megfelelési kényszer, a perfekcionizmus vagy a valahová tartozás keresésének élményében, az individuálpszichológiai tanácsadás segíthet feltárni az ezek mögött álló mintázatokat, és kialakítani egy önazonosabb, szabadabb működésmódot. A Safespace Műhelyben, de akár online is, biztonságos, elfogadó közegben dolgozhatunk együtt ezeken a kérdéseken. Zeához az alábbi LINKEN tudsz bejelentkezni.
